Kiccsillag szerint az élet...

Nem emlékszem Rád. Nem is nagyon próbálkozom, bár a viszonyom Hozzád más, mint amíg köztünk voltál. Sokáig rá sem bírtam nézni olyan férfira, akinek borostás volt az arca, főleg, ha a kezében még cigarettát is tartott. Sokáig kísértett az emléke annak a délutánnak, mikor magamra hagyva kapargattam az érdes, hideg kőpadot. Sokáig nem hittem rólad semmi jót, semmi emberit, csak alaktalan, mélységes sötétséget láttam a szemedben.

A ház most csak egy egyszerű ház, nem suhannak benne narancssárga fényű tündérek. Az ég most csak fáradt szürke, vagy éppen fénylő kék, a felhők nem rajzolnak ki ajtót, hova belépni vágynék. A szavak most pont azt jelentik, amit, nincs mögöttük cirádás betűkkel írt titkos igazság.

Újra itthon vagyok, a szürke irodában elmélázva bámulok ki az ablakon. Bőröm barnasága lassan, észrevétlenül kopik, bár ha látnál még mindig megdícsérnél, milyen bronzszínű nyomokat hagyott rajtam a nap a csókjaival. Tele a szívem napfénnyel, idegen dallamokkal, miközben akarva-akaratlanul is alkalmazkodom, újra tanulok élni a régi életemben, de hidd el, nagyon nehéz, a fogaskerekek csikorognak, nem találják a helyüket. Vágyódom, tudod, szaladnék az első repülő masinához, hogy újra átrepítsen azon a rengeteg hegyen, tengeren, városon, majd puhán letegyen arra a fényárban úszó kifutópályára, ahol az álom kezdődött.

Olyan lány szerettem volna lenni, aki színes kendőkben és fülbevalókba jár, alig festi magát, mégis szép, és arcáról az életszeretet sugárzik. Aki sok nyelven beszél, rengeteget olvas, mozizik és színházba is eljut időnként. Olyan munkája van, amit nagyon szeret, aki hétvégenként kézműveskedni vagy önkénteskedni jár, és a virágos mezőn szokott futni, természetesen mezítláb. Öreg, de kedves emlékeket őrző, színes bőr szütyőben tartja a kincseit, és gyűjti a koncert meg a színházjegyeket, és csak úgy nekiindul a városnak egy régi fényképezőgéppel, hogy megörökítse az emberek hétköznapi, és mégis magasztos pillanatait.

Olyan lány szerettem volna lenni, aki nem alkuszik sem pénzért, sem becsvágyért, és az utcán zenélő fiúnak adja az utolsó százasát. Aki nyáron egy vászonruhában és egy kopott papucsban is végigragyog a városon. Aki csak addig, pontosan addig a pillanatig marad a kedvese mellett, ameddig még égeti a szerelem, és egy perccel sem tovább. Aki télen kacagva korcsolyázik a gyerekekkel, és csendes mosollyal az arcán kortyolgatja a forraltborát. Aki szívettépően hegedül, és mindig érti, amit a zene mesél neki. Aki nem fél, hanem bátran néz szembe az élettel, a gyásszal, a szüléssel, vagy éppen a
szegénységgel.

Olyan lány szerettem volna lenni, akinek a szemén keresztül a világ élő, színes csodává válik, akinek folyton túlcsordul a szíve, ha szeret, és nem szégyelli, ha arcát könnyek csíkozzák. Aki őszintén és az elvei szerint él, kezének mozdulataival egy saját világot teremt és véd, amelyen nem hatol át az emberi butaság vagy irígység. Aki reggelenként őszinte érdeklődéssel beszélget a zöldségessel a piros almák fölött, és aki akár egy idegennel, és egy szál hátizsákkal is beutazná a világot. Aki szeretve törődik a nagymamájával, és türelemmel, együttérzéssel hallgatja a történeteit a régi cseresznyefa árnyékában. Aki fejből tudja az összes, szívének kedves verset, és éjjelente, mikor csak a csillagok vannak vele, titokban színes festékekkel mázolja tele a papírjait.

Nem, nem lettem ilyen lány. Most ideje lenne felállni, elajándékozni az összes szürke pulóveremet, letörölni az arcomról a középszerűség ijesztő stigmáit, és lerakni az első téglát.

Én imádok utazni, és rengeteg hely van még a világon, ahol még nem voltam.

Talema kérésére...

Ezek jutottak most eszembe...

Nyugtalanul vonulnak át rajtam a hűvös őszi éjszakák. Este korán elnyel az ágy, bágyadt meleg van a szobában, kinn susog a szél, bevilágít egy utcalámpa, zörögnek a levelek. Hamis biztonságban alszom el.

Azon az estén, mikor majdnem minden megváltozott, elkezdett esni. Nem, ez nem az a fajta eső volt, ami monoton kopogásával észrevétlenül csempészi be a szomorúságot a bőrünk alá, hanem az a másik fajta, a felszabadító, életet adó, megtisztító eső. A víz tisztára mosta az emberek arcát, a koszos utcagyerekek lábait, elmosta a port és a város minden mocskát.

A napok kérdezés és tétovázás nélkül szaladnak el velem, vagy többnyire mellettem, hétfőre péntek, tavaszra ősz, szürke hétköznapok és színes hajnalok kavalkádja szédít, a hullámvasút csak jár, rajta meg én; sikítva, nevetve, sírva, félve, bízva, letörve és felszabadulva.

Kis esti csend van, nyáresti nyugalom a Dunaparton, az ablakok álmosan pislákolnak. Megtelnek az ágyak, az utcalámpák elmagányosodnak. Egy padon lógatom a lábam, a hajam az arcomba lóg, kezemben egy üveg bor. Van valami keserű varázsa a magányomnak.

Szerettem a régi könyvet is. Bár nem volt túl sűrűn írva, és egyes fejezetek közepén üres sorok, oldalak tátongtak, amiket nem tudtam összerakni. Azért a szaga nagyon jó volt. Egy ideje már nem volt friss nyomda illata, hanem egyedivé lett, semmihez sem fogható , különös illatok kavalkádja áradt a lapokból.

Mese egy lányról, aki álmodta az életet.

Egy kicsiny pók a sarokban. Egy padló és két fal a világ. Nézegetem, ahogy szövi a hálóját, gyenge, gyermeteg hálót, egy fújással megsemmisíthetném. Szegény kis pókom, a sarok-börtönben!

Előszeretettel hangoztattam mindig is, hogy minden csak hit kérdése. Bármit is szeretnénk elérni, akár a munka, akár a magánélet területén, a siker azon múlik, mennyire vagyunk képesek teljes szívvel hinni abban, amit csinálunk.

A kertben ülök, hátamat a falnak vetve. Szívom a cigarettám, nagy kortyokban iszom a feloldozás reményét. Az arcomba tűz a nap, szégyenkezés nélkül futtatja végig rajtam meleg sugarait. Minden olyan békés, madárdal száll a levegőben, virágoznak a fák, zöldell a fű.

Szóval ha az ember egy idő után eljut abba az állapotba, hogy ködös tekintettel bambul maga elé naphosszat, nem tud enni, sem koncentrálni, és majd szétrobban a feszültségtől, akkor talán elkezd gondolkodni. Hogy is van ez? Szeretünk szenvedni?

A férfiaknak gyakran fogalmuk sincs, hogy mit okoznak bennünk. Felelőtlenül szórják szét a világban a bókjaikat, a mosolyukat, az érintésüket, a tekintetüket. Egy hetykén odavetett mondat, egy búgó hang, egy aranypötty a szemben, egy szép kéz, vagy egy levél, és a nő már vágyódik, szenved, tipródik, álmodozik, és saját magát kergeti az őrületbe.

Ha az ember úgy dönt, hogy otthagyja az évek óta biztonságot nyújtó állását, talán nem is sejti, hogy mibe vágta a fejszéjét.